Ha már korlátozzák a jogainkat, akkor mi a búbánatért nem értelmesen teszik azt?
Szóval, mint tudjuk fokozott határellenőrzés van, úgy is mint határzár. Csak tranzit, illetve munkaügyben lehet átlépni a határt, különben karantén, irgum-burgum, főbelővés, stb. A gyakorlatban persze ez egy nehezen megvalósítható rendelkezés, és ráadásul hülye is, ahogy azt mindjárt ecsetelem.
Történt, hogy pénteken szigorúan munkaügyben, legalábbis papír volt róla, Szlovéniába utaztam. A belépési feltételek Szlovéniába friss PCR (48 óra), vagy antigén (24 óra) tesztet írnak elő. Ezzel rendelkeztem természetesen, nem vagyok felelőtlen, hogy fertőzést hordozzak kereszt-kasul országokon. Szlovén-magyar határ egy tábla az M7-es autópályán, nincs is lehetőség határellenőrzés lebonyolítására. Ráadásul, mivel két nagyrészt magyar terület között van, értelme is kevés, naponta ingáznak az emberek. A szlovének annyit csinálnak, hogy kb. 40 km-re a határtól leterelnek egy parkolóba, ott szúrópróba szerűen ellenőrznek. Engem pont nem, bár rendelkeztem a szükséges igazolással.
Szombat-vasárnap (szigorúan munka ügyben) Bovecben síeltem. Előre tájékozódtam, a szlovén hatóságok ehhez friss tesztet írnak elő, meg maszk használatot, ezeket betartottam természetesen, hiszen tisztelem én a törvény betűjét. Szlovént talán jobban is, mint a magyart, kevésbé ismerem a döntéshozókat. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a jegypénztárnál megkérdezték, hogy ugye van tesztem, mire mondtam, hogy van, mire mondták, hogy jó, mert „kérhetik”. Nem kérték. Láttam viszon fess szlovén rendőrnőt „Policija” típusú Elan síléccel, hasonló feliratú remek síruhában.
Hétfőn Bovec nem nyitott ki viharos szél miatt — kb. 40 éves a tojásos lift, én se szállnék bele 90 km/h-nál –, így másik terepet kellett keresni. Adta magát Sella Nevea, a hegy olasz oldala. Nem volt nagy meglepetés, hogy a magashegyi hárgóra nem helyzetek fel egy darab olasz határőrt sem, észrevételenül csusszantam be az egyik legjobban járvány-tizedelte országba. Viszont nem volt versenyzői igazolásom, így a helyi kasszásnő finoman elhajtott a picsába. Sebaj, következő uticél Vogel, ismételten Szlovéniában.
Eme célpont eléréséhez egy másik olasz-szlovén „határponton” kellett átlépni, nevezetesen Rateče-nél. Ez már nem annyira hágó, így akár lehetett volna is valami komolyabb ellenőrzés, láttam is egy olasz rendőrautót a határ előtt, de senki nem volt kíváncsi rám. Érthető amúgy, hogy nem izgulják túl a dolgot, a határ lényegében a falu egyik és másik fele között van. Másfél óra múlva megérkeztem a vogel-i sícentrumhoz. Az út is, a hely is gyönyörű, csak ajánlani tudom. Itt megint eljátszottuk a van-e teszt kérdéskört bérletvásárlás előtt, Bovec-ihez hasonló eredménnyel és akkurátusságú ellenőrzéssel.
Bő fél nap remek — szigorúan munkaügyi — síelés után délután 5-kor vettem Magyarország felé az irányt. Három és fél órával később megérkeztem a pincei „határátkelőhöz” (Magyarország tábla, uniós csillagokkal). Pár kilométerrel később letereltek a pályáról, a kettő darab rendőr egyike először a négy nap során megszólított hatósági részről. Honnét jövökre és munka ügyben voltam-e-re volt kíváncsi. Szlovénia és igen válasz után kért egy megbízásit. Rápillantott, gondolom a „Megbízás” szót, egy pecsétet és aláírást keresett, mert elolvasni biztos nem ovasta el 3 másodperc alatt, amíg fenntartotta érdeklődését.
Megkérdeztem kér-e tesztpapírt. Na, arra nem volt kíváncsi. Testhőmérsékletet sem mért, pedig annak talán több értelme volna vírus feltartóztatás céljából, mint bárki által írható pöcsétes Lorem Ipsumok vizslatásának. Személyes tapasztalatom szerint a fokozott határellnőrzés a vírus terjedésének akadályozására egyáltalán nem alkalmas. Pecsétes megbízási birtokában nyalogathattam vola olasz Covid-osztály betegeinek nyálkahártyáját is három napig, akkor is minden további nélkül beengedtek volna Magyarországra.
Összességében én csak egyet nem értek: ha már korlátozzák a jogainkat, akkor mi a búbánatért nem értelmesen teszik azt?
